Hahiii.:33
Sorry, hogy még nem tudtam hozni az elsőt, de igazából teljesen belemerültem mindenbe, csak ez maradt el..:3
Hát akkor.. itt lenne az első tőlem.:P
Szerencsémre egy éppen csak csörgedező patak mellett, egy elhagyatottnak kinéző fakunyhót láttam meg. Odasétáltam, majd bekopogtam. Az ajtó nyikorogva kitárult előttem, pedig épp' hogy csak hozzáértem. Semmi sem volt már benne, csak egy kanapé, azon egy régi, kopott takaró és egy falba szerelt csap egy kicsit arrébb. A falakon trófeák helyét láttam, de azok hiányoztak onnan. Úgy tűnt, hogy kirámolták. Egy valamikori halász- vagy vadászkunyhónak nézett ki.
Nagyot nyújtózva ébredtem fel, majd kidörzsölve az álmot a szememből kinyitottam azt. Letettem a lábam a heverő mellé, majd teljesen felültem. A földön egy bögre gőzölgő tea volt, meg egy cetli. A cetlin ez állt:
"Nagyon édesen aludtál, ezért nem ébresztettelek fel. Ne ijedj meg, nem itt lakom, ez csak az én kis búvóhelyem, maradj nyugodtan ameddig szeretnél. Délután visszajövök.:) Levi"
Nem akartam ott maradni, nem akartam, hogy lásson még annak ellenére sem, hogy nagyon kedvesnek tűnt. Ahogy lehajoltam a teáért észrevettem egy az ágy alá félig becsúszott irattartót. Kivettem onnan és belenéztem. Egy vigyorgós fiú személyigazolványával találtam szemben magam. Egy igen helyes fiúval. A neve Moldva Levente volt. A lakcíméről csak annyit tudtam leolvasni, hogy a gazdag negyedben lakik, ezért sem értettem, hogy miért egy ilyen kunyhóban van.
Gondolataimat otthagyva felálltam és úgy döntöttem, hogy hazamegyek.
#Ordinary
Véletlenek 2/1: Az utolsó könnycsepp ~
/Saját fotó/
Sosem gondolkoztam azon, hogy mit fogok tenni, ha mindenki magamra hagy. Igazából soha nem is kellett ezen törnöm magam. Mindig volt valaki, akiben igazán megbízhattam, ha más nem egy családtagom. Valaki, aki mindig ott volt velem, mint egy barátom. Sosem számítottam rá, hogy az fog történni, ami most... ; hogy mindenkit elveszítek.
Most csak mezítláb sétálok a tengerparton rúgva a homokot, kezemben a papucsommal. Mélyen elmerülök a gondolataimban, majd a keserűeket megpróbálom kirázni onnan. Ez viszont nem megy. Lassan elhomályosul látásom, könnyeim utat törnek maguknak és arcomon folynak végig. A meleg cseppek égetik hűs arcomat. Egyensúlyomat hirtelen elvesztem, térdeim összecsuklanak, ezáltal a napsütötte, meleg homok lesz az ülőhelyem. Ahogy megpróbálom összeszedni minden erőmet a felálláshoz, egy pillanatra megingok, ezáltal beugranak a számomra utolsó fontos ember elvesztéséről az emlékképek. Kínzó fájdalom gyötri a gyomromat, keserű íz lesz úrrá a számon, a torkom istentelenül el kezd kaparni, majd a szívem is összeszorul.
*emlékképek*
Nagyon fájt. A szemembe könnyek gyűltek, de nem akartam sírni. Nem hagyhattam, hogy lássa, ahogyan összeomlok.
- És még képes vagy mosolyogni? - kérdeztem még nyugodt, de szemrehányó hangsúllyal.
- Ne legyek? - keserű szavai belülről égettek. A vigyort lehervasztotta az arcáról és leült a fotelbe.
- Azt csinálsz, amit jónak látsz - Félvállról leejtett szavaimat nehezen, de magabiztosan mondtam ki. Megfordultam és a kabátomért nyúltam.
- Most hová mész? - A kérdése egy csepp érdeklődést sem tükrözött, ennek ellenére szemei kíváncsian vizslatták tekintetemet, számára kielégítő válaszra várva.
- El. Minél messzebbre tőled. - A szavakkal megállás, gondolkodás nélkül dobálóztam.
- Úgy van! Menj csak, menekülj! Tűnj el örökre! - kiáltott utánam ingerülten, csalódottan, mikor én már a házon kívül, résnyire nyitott ajtó mögött voltam.
Ezen szavak elhangzása után becsaptam az ajtót, ahogy csak bírtam. Otthagytam végleg...
Amint kevésbé forgalmas helyre értem futásnak eredtem. Nem tudtam merre megyek, de semmiféleképpen se akartam haza keveredni. Nem akartam semmilyen emléket, semmilyen ismerős zajt, illatot. Csak elzárkózni a világtól. Nem látszódni többé soha, láthatatlanná válni, eltűnni mindenki szeme elől.
A leggyorsabb állatokat megszégyenítő futótempóval haladtam akkor már az erdőben. A fű már harmatos volt, ezért nagyon csúszott. A letört ágak a bokámat csapkodták, a kövek a tempómat lassították. Egy meglapuló gallyat nem vettem észre, ami miatt a fűben landoltam. Életemben nem futottam még annyit, és olyan gyorsan, mint akkor. A hirtelen megerőltetés miatt nagyon nehezen, de felálltam és tovább mentem. Igenis meg akartam mutatni, ha másnak nem is, de magamnak biztosan, hogy képes vagyok tartani magamat és nem egy erdő közepén fogok elájulni!
Az, hogy valamivel később meghallottam egy autó suhanását, azt bizonyította, hogy elég közel lettem egy úthoz. Egy idő után egyre több jármű száguldott el nem messze tőlem, ami azt jelentette, hogy falu, vagy város közelébe érek nemsokára.
Éreztem, ahogyan gyengülök. Minden mozzanat fájt, de megpróbáltam mit sem törődni vele. Viszont később már egyre elviselhetetlenebbnek bizonyult a fájdalom minden egyes testrészemben.
Szerencsémre egy éppen csak csörgedező patak mellett, egy elhagyatottnak kinéző fakunyhót láttam meg. Odasétáltam, majd bekopogtam. Az ajtó nyikorogva kitárult előttem, pedig épp' hogy csak hozzáértem. Semmi sem volt már benne, csak egy kanapé, azon egy régi, kopott takaró és egy falba szerelt csap egy kicsit arrébb. A falakon trófeák helyét láttam, de azok hiányoztak onnan. Úgy tűnt, hogy kirámolták. Egy valamikori halász- vagy vadászkunyhónak nézett ki.
Fáradtan dőltem a heverőre. Az álom hamar a szememre jött, pillanatokon belül kellemesen szunyókáltam.
Másnap reggel
Másnap reggel
Nagyot nyújtózva ébredtem fel, majd kidörzsölve az álmot a szememből kinyitottam azt. Letettem a lábam a heverő mellé, majd teljesen felültem. A földön egy bögre gőzölgő tea volt, meg egy cetli. A cetlin ez állt:
"Nagyon édesen aludtál, ezért nem ébresztettelek fel. Ne ijedj meg, nem itt lakom, ez csak az én kis búvóhelyem, maradj nyugodtan ameddig szeretnél. Délután visszajövök.:) Levi"
Nem akartam ott maradni, nem akartam, hogy lásson még annak ellenére sem, hogy nagyon kedvesnek tűnt. Ahogy lehajoltam a teáért észrevettem egy az ágy alá félig becsúszott irattartót. Kivettem onnan és belenéztem. Egy vigyorgós fiú személyigazolványával találtam szemben magam. Egy igen helyes fiúval. A neve Moldva Levente volt. A lakcíméről csak annyit tudtam leolvasni, hogy a gazdag negyedben lakik, ezért sem értettem, hogy miért egy ilyen kunyhóban van.
Gondolataimat otthagyva felálltam és úgy döntöttem, hogy hazamegyek.
*valóság*
A könnyeim folyása csepegéssé lassul. Már majdnem ki tudom nyitni szemeimet. A sós cseppektől összeragadt szempilláim nehezen, de végre elengedik egymást. Újra látok, de csak homályosan. Lassacskán elkezd tisztulni a látásom.
- Jól vagy? - hallok meg egy aggódó, kedves hangot. Ahogy felnézek rá, szinte biztos vagyok benne, hogy idegen, de egy pillanatnyi kétely fut át rajtam. Olyan ismerős az a mélybarna szempár, az a kedves tekintet. Mintha már láttam volna ezt a mosolyt.
- I-igen - válaszolok késve, bizonytalanul. A kezét nyújtja, amit félve, de elfogadok. Lassan helyezem tenyerébe a kézfejemet. Ő odafigyelve rám és a még mindig tartó ingatagságomra, óvatosan segít fel a földről, majd míg leporolom magam, nem engedi el a kezemet, nehogy újra a homokban találjam magam. Majd miután újra felegyenesedek mosolyogva enged el.
- Ez és a kisírt szemeid nem bizonyulnak túl meggyőző válasznak - nevet fel haloványan, majd előre mutatva jelzi, hogy menjünk sétálni kicsit. Én csak bólintok és elindulok mellette. Sokáig nem beszélünk, de végül Ő mégis megtöri a csendet.
- Elárulod a neved? - kérdezi félénken.
- Livía. Nagy Lívi.
- És esetleg tudhatom, hogy mi történt? Tegnap, akarom mondani most elég kimerültnek tűnsz. - A mondata össze-visszasága egy kicsit megzavar, de aztán nem törődve vele, nagyot nyelve emelem rá tekintetem. Megállok, majd felé fordulok.
- Elveszítettem mindenkimet, a szüleimet, a nővéremet, a legjobb barátnőmet és a barátomat is. Mindezt egyetlen hónap alatt. - Halkan, keserűen csúsznak ki a szavak a számon.
- Nagyon sajnálom. És mindez hogyan történt? - kérdezi kedvesen, törődően. - De, ha nem szeretnéd nem muszáj elárulnod - szólal meg gyorsan nehogy tolakodónak tűnjön.
- Nem, ez... ez nem titok - nyelek nagyot, miközben fejemet tiltakozólag megrázom. - A nővérem hónap elején autóbalesetet szenvedett. A temetése után a szüleim depressziósak lettek, ezért a pszihológus elküldte őket nyaralni. A repüljük lezuhant. A legjobb barátnőmről pedig kiderült, hogy már egy hónapja kavar a volt barátommal.
- Részvétem és sajnálom. Ez az egész úgy hangzik, mintha egy film forgatókönyve lenne. Ennyi mindenen átesni egyetlen hónap alatt. Szinte hihetetlen. - Csodálkozása kiül arcára, majd hirtelen, együttérzését kimutatva ezzel, átölel. Igazán jól esik. Kellemes érzés, hogy valaki törődik velem. Karjaimat gyorsan átfonom nyaka körül, mikor távolodni kezd. Halk kuncogása sem zavar. - Ígérd meg, hogy a mai volt az utolsó könnycsepp.
- Ígérem és... Köszönöm - erőltetek mosolyt arcomra, miután hosszú pillanatok múltán elengedjük egymást. Ő csak megrázza a fejét, majd egy nagy sóhaj után újabb kérdést szegez nekem.
- Nem kerülgetem tovább, hiszen előbb-utóbb úgyis rájössz, hogy én voltam. Mit kerestél tegnap az erdő közepén? Már nem mintha baj lenne csak... - látván döbbenetemet nem fejezi be utolsó mondatát.
- L-Levi? - ejtem ki halkan nevét. Nem válaszol, csak bólint. - Annyira... mindent köszönök! - ugrok nyakába váratlanul. Nem habozva ölel át derekamnál.
- Kimerültél, vagy csak el akartál menekülni a világ elől? - súgja fülembe.
- Mind a kettő. A családod miatt töltesz időt a kunyhóban, vagy csak mert szeretsz egyedül lenni? - kérdezek vissza.
- Mind a kettő. Lennél velem abban a kunyhóban, ha kicsit berendeznénk? Akkor egyikőnk sem lenne egyedül, és nem kellene egyedül küzdenünk. - Meglepett. Ölelésem ellazul, kezeim magam mellé esnek, de Ő továbbra is karjai között tart. Egy, vagy talán több percig állunk néma csendben. Agyam csak a kérdésén jár, majd jól meggondolva eldöntöm.
- Igen - válaszolom. - Egyenlőre, mint barátok - mosolyodom el, most már őszintén.
- Egyenlőre - mosolyog Ő is, majd elindulunk, nem tudom merre.
- Elárulod a neved? - kérdezi félénken.
- Livía. Nagy Lívi.
- És esetleg tudhatom, hogy mi történt? Tegnap, akarom mondani most elég kimerültnek tűnsz. - A mondata össze-visszasága egy kicsit megzavar, de aztán nem törődve vele, nagyot nyelve emelem rá tekintetem. Megállok, majd felé fordulok.
- Elveszítettem mindenkimet, a szüleimet, a nővéremet, a legjobb barátnőmet és a barátomat is. Mindezt egyetlen hónap alatt. - Halkan, keserűen csúsznak ki a szavak a számon.
- Nagyon sajnálom. És mindez hogyan történt? - kérdezi kedvesen, törődően. - De, ha nem szeretnéd nem muszáj elárulnod - szólal meg gyorsan nehogy tolakodónak tűnjön.
- Nem, ez... ez nem titok - nyelek nagyot, miközben fejemet tiltakozólag megrázom. - A nővérem hónap elején autóbalesetet szenvedett. A temetése után a szüleim depressziósak lettek, ezért a pszihológus elküldte őket nyaralni. A repüljük lezuhant. A legjobb barátnőmről pedig kiderült, hogy már egy hónapja kavar a volt barátommal.
- Részvétem és sajnálom. Ez az egész úgy hangzik, mintha egy film forgatókönyve lenne. Ennyi mindenen átesni egyetlen hónap alatt. Szinte hihetetlen. - Csodálkozása kiül arcára, majd hirtelen, együttérzését kimutatva ezzel, átölel. Igazán jól esik. Kellemes érzés, hogy valaki törődik velem. Karjaimat gyorsan átfonom nyaka körül, mikor távolodni kezd. Halk kuncogása sem zavar. - Ígérd meg, hogy a mai volt az utolsó könnycsepp.
- Ígérem és... Köszönöm - erőltetek mosolyt arcomra, miután hosszú pillanatok múltán elengedjük egymást. Ő csak megrázza a fejét, majd egy nagy sóhaj után újabb kérdést szegez nekem.
- Nem kerülgetem tovább, hiszen előbb-utóbb úgyis rájössz, hogy én voltam. Mit kerestél tegnap az erdő közepén? Már nem mintha baj lenne csak... - látván döbbenetemet nem fejezi be utolsó mondatát.
- L-Levi? - ejtem ki halkan nevét. Nem válaszol, csak bólint. - Annyira... mindent köszönök! - ugrok nyakába váratlanul. Nem habozva ölel át derekamnál.
- Kimerültél, vagy csak el akartál menekülni a világ elől? - súgja fülembe.
- Mind a kettő. A családod miatt töltesz időt a kunyhóban, vagy csak mert szeretsz egyedül lenni? - kérdezek vissza.
- Mind a kettő. Lennél velem abban a kunyhóban, ha kicsit berendeznénk? Akkor egyikőnk sem lenne egyedül, és nem kellene egyedül küzdenünk. - Meglepett. Ölelésem ellazul, kezeim magam mellé esnek, de Ő továbbra is karjai között tart. Egy, vagy talán több percig állunk néma csendben. Agyam csak a kérdésén jár, majd jól meggondolva eldöntöm.
- Igen - válaszolom. - Egyenlőre, mint barátok - mosolyodom el, most már őszintén.
- Egyenlőre - mosolyog Ő is, majd elindulunk, nem tudom merre.
Hát, ha lesz időm hozom a 2/2-t is.:33
Addig is, legyetek rosszak.xx
Lalaa.
